Holló-Szabó Julianna

Tudatosságfejlesztő tréner-előadó, életút-vezetési tanácsadó

+36 20 589 2766
Pap Boglárka vezetői asszisztens
Kérdezz tőlünk bátran!
Főoldal > BLOG > Az élet természetes ritmusa segít tervezni, és célokat kitűzni

Az élet természetes ritmusa segít tervezni, és célokat kitűzni


Testünk életenergiájának a pulzáló ritmusa olyan ütemben gyorsul, hogy a változás már-már stabilabbnak tekinthető, mint a fizikai forma. A gondolatok már nem csontosodnak meg, és a megoldások is rövid távra szólnak, hónapok és évek helyett sokszor csak napokra, vagy maximum, hetekre. A könnyebb elképzelhetőség kedvéért, minden másodpercre jut egy döntés: állj fel, egyél, fordulj, jobbra, fordulj balra, hívd föl, mondd ezt, tedd azt… Közben a többiek is döntéseket hoznak. Döntéseink befolyásolják a többi embert, és a többi ember döntései is befolyásolnak minket. Döntések egész konstellációja alakul ki párhuzamosan, mintha mindenki egyszerre játszana egy hatalmas erejű és elképesztően összetett holografikus videojátékkal.

 

 

Elképzelhető, hogy egy éve még az volt az életcélom, hogy a tengerentúlon tölthessek be egy fontos állást, de azóta más kapta meg a lehetőséget, és a világ már nem tart igényt a szolgálataimra. Ezért „mi arra kényszerítettünk engem”, hogy inkább a hazámban legyek javára a köznek. 

Ha az első elgondolásomra alapoztam volna a vállalkozásomat, és nem aktualizálom a terveimet, akkor most keserves csalódottságban élnék, és azt képzelném, hogy az én hibám, vagy másoké, hogy nem kaptam meg a tengerentúli állást. Holott, csak az történt, hogy az életenergiáim ritmusát nem követtem elég rugalmasan, a gondolatot nem követte azonnal tett, így elvétettem azt a megtermékenyítő pillanatot, amikor a belső késztetés megszületett bennem. 

A belső, szinte a semmiből felmerülő, belülről fakadó indíttatás, a hívó jel maga. Ekkor még szabad az átjáró a pozitív kimenetelhez. Ha cselekedeteimben nem követem a jelet, a következő pillanatokban már egyre csökken az esély arra, hogy tökéletességgel kivitelezhető legyen a művelet. Emlékszünk: a többiek is egyfolytában döntéseket hoznak – ezt soha ne felejtsük el. Nem baj, ha nem sikerül az adott lehetőség. A pillanat tovaszáll ugyan, de jön a következő és az azutáni is, mind-mind egy-egy remek, kibontanivaló lehetőséggel a szárnyain!

 

 

Nem nevezném hibának azt, hogy elvétettem a pillanatot, inkább tapasztalásnak. Tanulási folyamatunk része, hogy megtanuljuk gyorsan értelmezni a bennünk felmerülő hívó szót, érzést, vagy sugallatot. 

Mivel a változás állandónak mondható, a mai ember tervezésének a titka az, hogy a jelenre koncentrál. Fölösleges kilépnünk az adott pillanatból, hiszen tágítható. Képzeljük el a pillanatot, mint egy elasztikus buborékot, amely velünk együtt lélegzik. Egy mély lélegzetvétellel nem csak oxigént szívhatunk magunkba, hanem egy nagy adag életenergiát is. Egy csomó plusz dolgot kebelezhetünk be: több információt a jövőről, több teret, több kollektív tudást. Ebben a fázisban kaphatunk képet sorsunk – belső alaprajzunk – lehetséges alakulásáról, a rendszer összehangoltságáról és arról, hogy mindenki mindenkinek segít. Ez az a pillanat, amikor felülemelkedhetünk önmagunkon és a kollektív tudat magasságából láthatunk a saját életünkre. 

Amikor kilélegzünk, a buborékunk is összehúzódik, fókuszáljuk elménket egy pontra, egy akcióra. Kevesebb időt, teret foglal magában ugyan, de érezzük, hogy a testünk és az egész lényünk készen áll a cselekvésre egy konkrét cél elérése érdekében, besűrűsödik az energia körülöttünk el a szárnyain!

 

 

Amikor kitágítjuk a jelen pillanatot, az olyan, mint amikor nagy látószögre állítjuk a lencsénket. Amikor pedig visszatérünk személyes valóságunkba, közelre fókuszálunk, hogy részletesebb képet kapjunk. Folyamatosan, ahogy a ki-belégzés történik, tágíthatjuk és fókuszálhatjuk a pillanatot magunk körül, hol többet, hol kevesebbet csípve el az egyetemes tudástár adott pillanatban elérhető részéből. 

Nem könnyű egyszerre odafigyelni az egyéni valóságra és a kollektív tudatra, de megkönnyíthetjük saját dolgunkat, ha ide-oda ingázunk a kettő között. Kitágulunk, hogy megtekinthessük, milyen lehet potenciális valóságunk, majd visszatérünk a testünkbe és egy konkrét cél, vagy késztetés hatására adott módon reagálunk.

 

 

E műveletsor, része a közös tervnek, és mindig sokat változik ahhoz képest, amióta utoljára láttuk – évekkel, napokkal, vagy órákkal ezelőtt. Ha gyakran ellenőrzöm, láthatom, hogy a vágyaim valami rejtélyes oknál fogva megváltoznak: ma már nem akarok a tengerentúlra utazni, szívesebben maradnék itthon, hogy nyugodt körülmények között írhassam meg a könyvemet. A közös igények és döntések mezeje segít, hogy azt tegyem, amit tennem kell. Ez számomra a legkielégítőbb, nem érzem magamat áldozatnak, hogy nem utazhatok a tengerentúlra és örülök, hogy valaki más teszi meg helyettem. 

Ha rendszeresen ellenőrizzük vízióinkat, lépést tudunk tartani a változásokkal, és nem tévedünk el, vagy siklunk félre.

 

 

 

 

 

Na, most vegyél egy nagy levegőt! 

 

 



vissza